Szántó András: Hoggyé aggya?! (Pesti alakok 6.)
Pesti Alakok 6.
HOGYÉ AGGYA?!
Vásárcsarnok – és környéke: Kofák, Tejesek, Borosok, Vendéglősök.
BEVEZETŐ
Miért éppen a Piacok, Kofák, Kereskedők?
Kisgyermek korom óta izgatott az élelmiszerek beszerzése, mert Édesanyám és később a Nagymama is magával vitt az ilyen útjaikra. Egyszerűbb, de nagyon izgalmas volt az élelmiszer boltokba bemenni és nézelődni, de ezt messze felülmúlta a Vásárcsarnok nyüzsgő-pezsgő, élettel teli világa.
A piac már óvodás-kisiskolás koromtól örök szerelmem lett, s a gyerek számára érdekes segítés és kalandos bevásárlás mellett az illatok, a furcsa emberek, a különös termények, és a gyakori kóstolgatások színes világát ültette el mélyen az emlékeimben és a lelkemben egyaránt. Azóta is minden olyan kiránduláson, a feleségemmel megtett biciklitúrán megnéztük az útba eső piacokat: például az első nagyobb túránkon Tokajtól Szegedig, vagy később Passautól Bécsig. Sőt egyik kedvenc ifjúkori olvasmányom volt Zola regénye, a „Párizs gyomra”, mely teljes egészében a legendás párizsi Les Halles óriáspiac és csarnok környékéről és árusairól szól. (Amikor már felnőttként Párizsban jártunk, a Nagycsarnoknak átépített, hűlt helyét láttuk, de sok mai, élő és működő párizsi kispiac, valamint a régi képeslapok ott is felidézték az eredeti hangulatát.)
A piaci bevásárlás tehát az első lépés ahhoz, hogy a „Pesti embereket megtanítsuk enni!” – ahogy Gundel Károly mondta abban a beszélgetésben, amelyet Krúdy Gyulával folytatott 1927-ben – amit akkor az író lejegyzett és meg is jelentetett egy újságban. A vendéglős szerint a békebeli időkben – azaz a háború előtti világban – még értettek ehhez az emberek, de már a 20-as évekre is úgy látta Pestet Gundel úr, hogy „Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Úgy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. Az autó, kocsi elrepül velük, mielőtt még a fogvájóhoz nyúltak volna. A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambícióját keresztre feszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken, amikor azt látja, hogy jóformán maholnap nem is lesz már szüksége reá a világnak, mert az emberek napról napra elfelejtenek enni.”
Azóta eltelt nagyon sok év háborúval, nehézségekkel, napról-napra újabb gondokkal és problémákkal, de a vendéglősök panaszai nem nagyon változtak és csökkentek, leginkább a beszerzési forrásokat emlegetve. Éppen ezért gondoltam arra, hogy a gasztronómiai könyvsorozatban emlékezzünk meg a régi jó pesti piacokról, kofákról, árusokról, tejszövetkezetről és egyéb beszerzési lehetőségekről, üzletekről. Talán szolgálnak majd a felelevenített korai hétköznapok olyan példákkal és tanulságokkal, amelyeket manapság is meg lehetne, és kellene fontolnunk ahhoz, hogy a mindennapi gasztronómiánk ünnepnapi élményekkel gazdagodjon. Szóval a pesti embereket újra meg kell tanítani venni és enni!
A „piacolás” történelme a fővárosban is a legrégibb időkben kezdődött, már az itt élő rómaiak sem tudták a várost elképzelni piac nélkül:
Most azonban nem megyünk végig az évszázadokon, hanem belevágunk a Vásárcsarnokok létrejöttének és működésének bemutatásába. A saját nemzedékünk – esetleg a szülők-nagyszülők – emlékei még élnek, de a világ olyan rohamosan változik, hogy érdemes felidézni a nyugodtabb, vegyszer és GMO mentes táplálkozás forrásait. Már csak azért is a Csarnokoknál kezdjük, mert Pest az 1870-es évektől vett igazi lendületet a fejlődésben, így a bevásárlási lehetőségek változásaiban is!