Pesti Alakok 8.
LÁTHATATLAN ALAKOK
Nélkülözhetetlen segítőink, akik mindig háttérben vannak.
BEVEZETÉS
A mesterségek és a mesterek élete sokszorosan feldolgozott téma a magyar kultúrtörténetben. Pesttel kapcsolatban a legkisebb mellékutca épületének tervezőit és építő mestereit is jobban ismerik a városvédők és rajongók, mint akár a régi lakóházuk házmesterét, aki mellett szinte naponta elmentek, amint az söprögette-tisztította az utcájukat a kapu előtt.
Egyszóval arra gondoltam, felvillantok olyan Alakokat a régi Pest életéből, akiket gyakran láttunk-látunk, csak éppen NEM VESZÜNK ÉSZRE. Elsőnek az a példa jut eszembe, hogy rengeteget utaztam villamoson, de a villamos vezetőjét – aki egyébként még háttal is ül az utasok felé! – csak akkor vettem észre, ha nem működött a sínváltó, ezért megállt a kocsival, leszállt és átállította jó irányba. Ezért az utasoktól semmiféle elismerést nem kapott, sőt, mindig volt olyan, aki átkozódott a nem működő technika miatt, ami őt szándéka ellenére késésre kényszerítette.
Gyerekkoromban minden ilyen jelenséget – akár az utcán, akár zártabb helyen, például az iskolában történt – mindig észrevettem, és ha nem volt feltűnő, még sokszor el is bámészkodtam a jelenet láttán, vagy az embereken. Például, amikor egyszer télen, fűtési szezonban a pedellus feljött az iskolában a 2. emeletre, hatalmas vödör szénnel és a másik kezében egy köteg tűzifával, és a lépcsőn megbotlott, ezer felé röpködtek a fadarabok. Mi gyerekek rögtön odarohantunk és összeszedegettük. (Bármilyen hihetetlen ugyanis, de akkor az osztályban még vaskályhával fűtöttek, ahhoz kellett a szén és a fa!) És a pedellus bácsi nagyon hálás volt nekünk a segítségért! (A pedellus bácsi egyébként az iskola alagsorában kapott egy szolgálati lakást a feleségével, aki a konyhán dolgozott.) A pedellusokból sohasem lett hős, nem írtak róluk regényeket, szinte észre sem vette őket a társadalom, pedig nélkülük nem működött volna az iskola.
Hasonló élményem volt a Mérőnéni a Vörösmarty téren. Ha édesanyámmal arra jártunk – például ötös bizonyítványért sütiket kaptam a Gerbaud cukrászdában – akkor előtte meg kellett engem mérni. A Mérőnéni – én hívtam így – idősebb néni volt, valószínűleg nyugdíj nélkül és összes jövedelme az volt, hogy a bérelt mérleget használó emberek a rendes tarifán kívül adtak neki valamennyi többletet, borravalót. Ahogy emlékszem, Édesanyám is 3-4 forintot adott a kiírt tarifa, azaz a -20, később -50 fillér helyett.
Természetesen még sokáig sorolhatnám az ilyen találkozásokat, de éppen erről szól ez a könyv. Volt, akit 1-2 naponta láttam – például a belvárosban, a Papnövelde utcában Nagymamáéknál a jegest, akitől egy vödörrel kellett felhozni a fél tábla jeget a régi hűtőbe, aminek az ólom tartályába kellett beletördelni a jeget, hogy néhány napig hűtsön. - És volt, akit csak ritkán láttam, például a Verklist, aki betolta a szerkezetét az udvarra és ott hallgattuk a gangon, mármint a gyerekek. Nagymama csak a nyitott konyhaablakon át hallotta, de amikor lement a szokásos 4-5 szám, akkor kijött a gangra és ledobott a Verklisnek 2-3 forintot. (Ez nagy pénz volt akkor, hiszen Nagymama naponta 10,- forintot kapott a csarnoki vásárlásokra – és ebből kellett 4 embert ellátnia!).
